1. fejezet: Újrakezdés

 Minden azon a vészjóslóan felhős, csütörtöki napon kezdődött. Ez a nap történetesen szeptember elseje volt, életem egyik legnehezebb szakaszának kezdete. Frissen betöltve tizenötödik életévemet és lezárva az általános iskolai korszakomat, a Northwest High School-ba készültem.

 Kora reggel volt, mint már említettem sötét és felhős. A buszon ültem, ami a michigani Northville szívébe igyekezett. Én a város egy külön kis részében éltem, amit nem éppen lehetett a helység legszebb részének nevezni. Más szóval a szegénynegyedben. A kis kertes házunk nem tűnt ki a többi közül, hisz mind ugyanolyanok voltak: többnyire kocka alakúak, világos színűre festett falúak és öregek. Az utcánktól nem messze volt egy park, ahova a nyár minden napján kiültem és általában naplót írtam, vagy egyszerűen csak elnéztem a csiripelő madarakat. De már elmúlt a nyár… ősz van.

 Észre sem vettem, amikor a busz óvatosan lehajtott a megálló padkájához. Gyorsan leszálltam, aztán elindultam a suli felé. Amíg a főutcán sétáltam, megálltam az egyik üzlet kirakata előtt és megpillantottam a tükörképemet. A kedvenc bézs színű trikómat viseltem, rajta egy földszínű kardigán. Talán életemben először, de csinosnak láttam magam. Megigazítottam kócos, barna hajamat és már indultam is tovább. Öt perc alatt megérkeztem ahhoz a kis közhöz, ami pont a suli elé vezetett el.

 A Northwest High School az otthonomra emlékeztetett: öreg volt, a vakolata omladozott. Őszintén szólva ráfért volna egy felújítás. Az iskola előtt már láttam egy-két diákot, úgyhogy kinyitottam a hatalmas tölgyfa ajtót és bementem az aulába. Hatalmas nyüzsgés volt, a tanárok sietős léptekkel vágtak át a csarnokon. A faliújságon hatalmas betűk hirdették, hogy:

ÉVNYITÓ ÜNNEPSÉG
2010.09.01. 7.30
Gyülekező: az udvaron

Elővettem a telefonom és megnéztem rajta a pontos időt. Hét óra húsz perc volt. Elindultam hát a hátsó ajtó felé, és kimentem az udvarra. A placcon rengeteg tizenéves álldogált, oszlopokba rendeződve. Minden egyes oszlop előtt egy A4-es méretű papír volt leragasztva a földre, s azokra vastagon szedett betűkkel nyomtatták az osztályokat. Össze sem tudtam számolni, hogy mennyi lap van leragasztva, de nem is volt rá sok időm, hisz gyorsan megpillantottam a 9.G feliratot és odasiettem. Szinte már az osztály összes tagja megérkezett, körülbelül harmincan lehettünk. Az oszlop végére mentem, pár lány mögé. Senkit sem ismertem. De úgy tűnt, hogy a csapat többi tagja is az én helyzetemben van.

Amikor végignéztem a lányokon, hirtelen elöntött a csalódottság és az a magabiztosság, amit a bolt kirakatánál éreztem gyorsan elillant. Mindenki olyan szép volt és csinos! Legszívesebben a fejemre húztam  volna egy zacskót. Körülbelül kilenc-tíz fiú állhatott az oszlopunkban. Ők hanyag pózban, zsebre tett kézzel bámultak ki a fejükből. Egy-két srác már össze is haverkodott a másikkal. Vajon nekik hogy megy ilyen könnyen?

 Kicsivel fél nyolc után kezdődött el az ünnepség. Addigra már a nap is kisütött. A Himnusz elhangzása után az igazgatónő beszédet mondott.

 - Kedves diákok! Újra itt vagyunk. Megint elkezdődik egy új tanév, ami persze szokás szerint kemény munkával és sok-sok örömmel is fog járni. Szeretném üdvözölni az „öreg diákokat”, akik már régóta koptatják iskolánk régi padjait. De még inkább köszöntöm az iskola újdonsült tanulóit, a kilencedikeseket. Ahogy végignézek a megszeppent arcokon, a saját gólyaévem jut eszembe. Amikor először léptem át ennek az iskolának az ajtaját, olyan idős voltam, mint ti. A leggyönyörűbb évem volt… új barátságok kötődtek, új szerelmek bontakoztak ki. Kívánom ezeket nektek is, kedves kilencedikesek!

 Elgondolkoztam a szavain. Vajon mi a fene jó a gólyaévben? Biztos a hónapokig tartó szivatásokra gondolt… Pff. És még hogy szerelem! Az hiányzik most a legjobban… Egy barna hajú, édes mosolyú szexisten… Erre a gondolatra elég hevesen reagált a testem. A karom libabőrös lett, a hideg kirázott és érthetetlen módon a szememet is forgatni kezdtem. Sosem voltam még szerelmes. Nem tudom milyen érzés törődni a másikkal, vagy mondjuk többet érezni egy fiú iránt a barátságnál. Mindezek ellenére nem akarom elsietni ezt az egészet. Még mindig éretlennek érzem magam egy komoly kapcsolathoz. Ráadásul itt az új suli. Először barátokat kéne keresnem, nem pedig a herceget. Ő még várhat.

 Mire feleszméltem a gondolataimból, az évnyitónak szinte már vége lett. Minden fontos dolgot elmondtak a tanévvel kapcsolatban – ezekre persze egyáltalán nem figyeltem -, sőt, időközben az új osztályfőnök is megjelent az oszlopunknál. Bejelentette, hogy minden osztály felvonul a termébe és tartanak egy rövid megbeszélést. Így hát mi is elkezdtünk bevonulni a hátsó ajtón, majd a főlépcsőn fel az első emeletre. Az első emeleti aula tágas volt, a falakon üres faliújságok sorakoztak. Továbbmentünk egy keskenyebb lépcső felé, ami az első félemeletre vezetett bennünket. Itt bementünk az egyik terembe és mindenki helyet foglalt egy padban. Szinte utolsónak léptem be, ekkor már csak egy-két fiú és egy lány mellett volt hely. Odasiettem hát az utóbbihoz és helyet foglaltam. Egy pillanatig elidőzött rajta a szemem. Ez a lány nagyon gyönyörű volt.. és titokzatos. A gesztenyebarna haja könnyedén omlott a vállára, zöldes barna szeme pedig káprázó volt. Esélytelen, hogy egy ilyen lány barátkozzon velem.. de azért megpróbáltam.

 - Szia! Én Vicky vagyok. – felé fordultam és a kezemet nyújtottam. Meglepődtem, amikor ő is így tett.

 - Én pedig Kara. Örülök, hogy megismerhetlek. – kezet ráztunk és mosolyogtunk.

 Viszont mielőtt beszélgetésbe kezdtünk volna, az osztályfőnök csendet kért és átvette a szót tőlünk.

 - Szervusztok 9.G-sek! – kezdte a tanárnő. - Én Ella Cox vagyok, az új osztályfőnökötök. Ezen kívül irodalmat, nyelvtant, valamint a németet is én fogom nektek tanítani. Jelenleg 35 éves vagyok és itt élek már 18 éve Northvilleben. No de ennyit rólam, most ti következtek. Ha nem gond, akkor egy rövid bemutatkozást szeretnék hallani mindenkitől. És hozzátehetitek azt is, hogy miért pont ezt a gimnáziumot választottátok. Kezdjük mondjuk az első padsornál.

 Igazából nem is figyeltem a többiekre. Ideges voltam, a tenyerem izzadt és csak a gondolataimra próbáltam koncentrálni. Nagyon rossz szónok vagyok. Észre sem vettem, de egyszer csak minden szem rám szegeződött. Nagyon rossz érzés fogott el.

 - Te jössz, kedvesem! – mondta az osztályfőnök, mire én felálltam, ahogy a többiek is tették, mikor bemutatkoztak.

 - Én Victoria Davies vagyok – nyeltem egy nagyot -, de inkább csak Vicky. Amióta megszülettem Northvilleben élek, és még nagyon sokáig szeretnék itt lenni.  Azért választottam pont a Northwest High School-t, mert gyerekkorom óta az az álmom, hogy itt tanulhassak. – és ezzel leültem. Ella tanárnő megköszönte a monológomat és már mentünk is tovább.

 Miután mindenki elmondta saját rövid kis történetét, egy szünet következett. Mindenki kiment az első félemelet folyosójára és nézelődött. Én Karával voltam, sétálgattunk a folyosókon, bár eléggé féltünk, hogy eltévedünk. Igazán kedves lány, közvetlen és barátságos. Fura volt, mikor az én életemről érdeklődött – más eddig sosem csinált ilyet. Nagyon jól esett, hogy valaki törődött velem.

 Az első nap nagyrészt az ismerkedéssel telt, de persze szóba kerültek a sulis dolgok is. Eleinte nagyon tartottam az osztálytól, féltem, hogy megint én leszek a számkivetett lány, akinek egyetlen barátja sem akad. Nos, Karát egyetlen nap alatt megkedveltem. Megismertem még  Haylie-t is. Ha ránézek, akkor elönt az az őrült csaj fíling. Szimpatikus lány. Nagyon tetszett ez az új környezet.

 Két óra körül engedtek el minket. Kint nagyon meleg volt, egy szál trikóban indultam el a kis közön. A kezemet zsebembe süllyesztettem, és mosolyogtam. Vártam a holnapot.

*

 Egy hét telt el az első nap óta. Ebben az egy hétben rengeteget lógtam Karával. Ő tehetős családba született, ezért is lepődtem meg, hogy elfogad engem. Hozzá voltam szokva, hogy az ilyen emberek minimum lenéznek engem. Mindezek ellenére Karával megyek a holnapi Évnyitó diszkóba.

 Péntek délután már javában görcsöltem az este miatt. Átkutattam az egész szekrényemet hátha találok valami szexi ruhát estére. Elég régen voltam buliba, és erről a szekrényem is árulkodott. Az összes felsőm gagyinak tűnt, semmi sem állt jól. Amikor már azon a ponton voltam, hogy hagyom az egészet és nem megyek semmilyen buliba, eszembe jutott egy utolsó lehetőség. Hát persze, Essie!

 - Essie! Essie! – kiabáltam a nővéremnek teljes hangerővel. Az ő szobája pont mellettem volt, úgyhogy az akció sikeres volt.

 - Mi van már, hugi? – csörtetett be ijedten hozzám. Mikor meglátta, hogy mosolyogva ülök az ágyamon, vagyis nem estem el és nem tört el a kezem-lábam, arckifejezése megenyhült.

 - Segítened kellene. Buliba megyek este, de nincs semmi jó cuccom… Tudnál kölcsönadni valami csinos ruhát? – és gyorsan bevetettem a jól bevált kiskutya szemeket.

 - Azt hiszem tudok segíteni… Mindjárt körülnézek a szobámban. Aztán óvatosan ám a fiúkkal! – Essie rám kacsintott és ezzel kisietett a szobámból. Hah! Még ilyet, hogy fiúk.. Biztos sok srácot érdekelhet egy fogszabályzós, szemüveges, szégyenlős kiscsaj…
 Belenéztem a szobám falán lógó tükörbe, és abban a pillanatban elfogott az az érzés, hogy felesleges is mennem. Kara mellett elnyomva érzem majd magam… Őt körül veszi majd egy csomó helyes pasi, én meg egyedül táncolok majd magamban. Hurrá. Ezzel el is ment a kedvem az egésztől. Szerencsére nővérem alig tíz perc múlva visszatért egy halom ruhával és egy adag jókedvvel a karjában. Egy óráig tartott mire mindet felpróbáltam. A választás végül egy fekete cicanacira, egy rózsaszín hosszított buggyos felsőre és egy magassarkúra esett. A nővérem egy igazi profi a divat terén… bombázó lettem. Segített megcsinálni a frizurám, és adott még egy csomó kiegészítőt is. Este hatkor már teljes pompámban ragyogtam a tükörben.

 Kicsivel hat után indultam el a buszhoz. A Gimi bulit a város ifjúsági házában tartották. A szokott helyen szálltam le a buszról. Az utcák már sötétek voltak. Miközben sétáltam, olyan érzésem volt, mintha valaki követne. Megfordultam, de nem volt ott senki sem. Megnyugodtam és gyorsan szedve a lábam, továbbindultam. Mikor megérkeztem az épülethez újabb megnyugvás öntött el. Beiszkoltam az ajtón és már biztonságban éreztem magam. Már a bejárati csarnokban hallatszott a zene és látszódtak a fények. Kis keresés után Karát is megtaláltam a nagy tömegben. Gyönyörű ruhája volt, ha jól láttam Chanel… De Kara sosem vágott fel a márkás cuccaival. Emiatt nagyon hálás voltam neki.

 Amikor odamentem hozzá, egyedül volt. Őszintén nem erre számítottam.

 - Szia Vicky! Már nagyon vártalak… felrázhatnánk a bulit! – mosolygott rám.

 Nem tagadom le.. megijedtem. Amikor bejött a csarnokba egy csomó srác és mind Kara felé kacsintgatott, hát akkor tényleg minden önbizalmam elszállt.

 - Szia! Öhm.. persze, szuper. – tök hülyének éreztem magam. Felesleges volt idejönnöm… olyan jó lenne kisétálni a bejárati ajtón… Kara észrevette, hogy valami nincs rendben velem.

 - Minden oké, Vicky? Olyan sápadtnak tűnsz… Gyere üljünk le oda! – mutatott egy nagy bőrkárpitos kanapéra a csarnok másik, otthonosabb végében. Nem szólt semmit, csak várta, hogy kiöntsem a lelkem.

 Igazából szégyelltem neki elmondani, hogy lúzernek érzem magamat az oldalán. Féltem, hogy ezzel megbántom… először arra gondoltam beadom, hogy beteg vagyok… De aztán végül is rávettem magamat arra, hogy elmondjam az igazságot.

 - Szóval.. úgy érzem, hogy nem igazán volt jó ötlet ez a buli. Légyszi ne sértődj meg, de melletted nem tudom értékesneknek érezni magamat… még bemesélni se tudom magamnak. De nem akarom elrontani az estédet. Azt hiszem jobb lesz, ha hazamegyek.. – már álltam is fel, mikor Kara a karom után kapott és visszahúzott a kanapéra.

 - Ne butáskodj, Vick! Nézd, sajnálom, hogy így érzed… De ez ellen tehetünk! Ez az este csak a tiéd lesz, ígérem. Nem fogok egy fiúval se foglalkozni, hanem végig melletted leszek. – láttam az arcán, hogy komolyan gondolja. Annyira jól esett, hogy velem akar lenni. Nem akartam elszúrni a barátságunkat már az elején, úgyhogy maradtam.

 Miután rendbe szedtük magunkat a mosdóban, úgy gondoltuk, hogy most már a táncparketten lenne a helyünk. A terem hatalmas volt, körülbelül mint egy sportcsarnok. A fények megvilágították a táncoló tömeget. A zenét egyesek üvöltötték, énekelték vagy egyszerűen csak élvezték. Mi is beleolvadtunk a tömegbe és táncolni kezdtünk.

 Sok közös tulajdonságunk volt Karával. Az is közéjük tartozott, hogy sosem ittunk alkoholt. Feleslegesnek tartottuk, hogy tizenöt évesen a saját hányásunkban feküdjünk, mint ahogy egynéhányan szokták. Nos, ez az este kivétel volt. Szerencsére nem ittunk sokat, de a jó kedvünk egyből megjött.

 Hatalmas meglepetésemre több fiú is odajött hozzám táncolni. Volt pár felsőbb éves fiú is és az osztályból is odajöttek hozzám. Karát sem hagyták nyugton – ő próbálta lerázni őket. Persze rájöttem, hogy ez egész csak miattam van, ezért megmondtam neki, hogy ne törődjön velem, csak érezze jól magát.

 Az egész éjszakát átbuliztuk. Hajnali négy körül kezdtek szállingózni az emberek, és mi is rávettük magunkat az indulásra. Mikor kimentünk a még mindig sötét utcára, csak akkor tudatosult bennem, hogy egyedül kell hazamennem – gyalog. Kara pont az ellenkező irányba lakott, úgyhogy most még rá se számíthattam. Elköszöntünk és már indultam is. Kicsit még szédültem, de már kezdtem józanodni.

 A közvilágítás még mindig fel volt kapcsolva, és ez egy kicsit megnyugtatott. Miután elhagytam a buszmegálló padkáját eszembe jutott, hogy még legalább egy óra gyaloglás vár rám. Mikor lekapcsolták a világítást, szaporábban kezdtem szedni a lábam. Még mindig sötét volt.. biztosan így próbálnak spórolni az árammal. Ekkor viszont a járda túloldalán megpillantottam valamit a sötétben... vagy inkább valakit? Nagyon rossz érzés fogott el. Nem néztem többet oda, de azt még ki tudtam venni a szemem sarkából, hogy az alak feláll.. és felém indul.

 - Nézzenek oda, micsoda szépség tévedt az utcámba! Most megvagy, kiscicám! – a férfi már csak két méterre volt tőlem, én pedig futni kezdtem visszafelé. Szerencsére csak csoszogni tudott utánam, így gyorsabb voltam nála. Már sikerült lehagynom, amikor egyszer csak felbotlottam a magassarkúmban. A nadrágom kilyukadt, a bőröm lehorzsolódott… de volt ennél egy sokkal rosszabb dolog is. Utolért. A könnyeim patakban folytak le az arcomról. Próbáltam felállni, kúszva menekülni… De amikor a jeges kezeit éreztem a karomon, tudtam, hogy minden hiába. Erősen megmarkolta a vékony karjaimat és felráncigált a földről.

 Undorító látvány volt. Borostás arcán diadalmas mosoly terült szét. Ott volt a szemében a győzelem halvány szikrája, és persze a vágy… Elég régóta nem akadhatott egy ostoba liba sem, aki erre tévedt az éjszaka közepén. Vonszolni kezdett visszafelé, én pedig kiabálni kezdtem.

 - Segítség! Segítség! Valaki segítsen! – torkomszakadtából ordítani kezdtem. Ütöttem, rugdostam a férfit. Mindennek ellenállt. Annyira fájt a szorítása…

 - Fogd be a szád, te kis csitri! – mondta és a számra tapasztotta a kezét. Erősen küzdöttem ellene… ez nem történhet meg velem! Nem! De a férfi csak tovább vonszolt, én pedig hüppögve, levegő nélkül próbáltam hangot kiadni. Annyira féltem…

 Lépések zaja ütötte meg a fülem. Gyors, határozott lépések voltak. Errefelé tartottak… felénk. A férfi is meghallotta.

 - Sietnünk kell kiscicám, úgyhogy ne ellenkezz! – most, hogy ott volt az a kis remény, erősebben tudtam ellenállni. Kapálództam, rugdostam. – Azt mondtam ne ellenkezz!
Pofonvágott. Összerogytam, majdnem elájultam az ütéstől. Most már nem tudtam küzdeni.

 Összefolyt a világ. Elmosódottan láttam egy rohanó alakot az utca végén. Egyre közelebb jött… De még mindig éreztem a jéghideg szorítást. Még mindig rettegtem.

 - Eressze el, undorító féreg! – egy mély hangot hallottam. Ismerős volt.

 Hallottam a csattanást, amikor a megmentőm bemosott a férfinak. Hallottam, hogy a feje a földön koppan és éreztem az ütődést, ahogy a testem a kemény aszfaltra zuhan. Aztán minden elsötétült.